6. Megérkeztünk

Eljött a nagy nap. Bevágódtunk a telepakolt autóba, elindultunk tegnap (kedd) hajnalban…és hupsz, már meg is érkeztünk. Szerda este.

Na jó, közben aludtunk is egyet Biot-ban, Cannes-tól két ugrásnyira. Muszáj volt, mert azért 2.600 kilométer az nem kevés. Autóval. Repülővel talán kevesebb. Mindenesetre annak tűnhet. Érzésre. Meg a látszat is néha csal. És Einstein is össze volt picit zavarodva tér-idő viszonylatában, ha jól emlékszem.

A lényeg, hogy Remeteszőlőstől idáig… hát, az rettenetesen messze van. Meg kell pihenni félúton, mese nincs.

Igazából Cannes-ban szerettünk volna, mert az véletlenül épp félúton van, és „milyen szép hely lenne megaludni”, gondoltuk. Ám, nem találtunk egy szem szállást sem. Kerestünk, kutattunk az airbnb-n, de semmi. Sehol. Nulla kiadó szállás. Mármint abban az árfekvésben, ami számunkra olyan kis tetszetős lett volna.

Többért bőséges választék volt, de mi úgy döntöttünk, inkább házat veszünk Spanyolországban. És egyébként is, csodaszép volt ez a Biot-i hotel. Meg benne a szobácska. Éjszaka. Korom sötétben, hulla fáradtan. Örültünk, hogy minimális energiafelhasználással, az ajtótól csupán másfél métert kellett megtennünk az ágyig, és eközben áteshettünk a fürdőszobán is.

A messzeség részletezésén kívül még elmesélhetném, mi mindent láttunk, tapasztaltunk menetközben, merre is jártunk pontosan, de nincs túl sok kedvem belemenni amolyan útleírás félébe. Maradok az érzéseknél inkább, ahogy szoktam.

Magyarországot magunk mögött hagyva átszeltük Szlovéniát (na tessék, erre mégis útleírok…?), aztán a csizmájának legszélesebb, belebújós részét Olaszországnak, keresztben. Utunk egyik legszebb része itt találtatott, képet is készítettem róla:

Hosszú-hosszú idő után újra találkozhatott Béla a lányával, s az unokáival.

Az elmúlt évben a gyerekek csupán videó beszélgetéssel tudtak nagypapájukhoz kapcsolódni. Amikor kiszálltunk az autóból, ott álltak egymás mellett, arcukra ült a döbbenet, elkerekedett szemmel nézték a csodát, szinte hallottam a gondolataikat: „Hogy tudott vajon kilépni a monitorból Nagypapa?!” – az utunknak e pillanatai örökre nyomot hagytak bennem. ❤

Következett Franciaország, majd Figuerestől Barcelonán át, le egészen Alteáig. Onnan be a hegyek közé. És már meg is érkeztünk Bolullába, ahol szállást foglaltunk.

Okééé… tam. Én voltam. Én találtam, én foglaltam.

Nincs vele semmi baj. Amúgy. Csak épp olyan meredek utcában van, hogy picit (nem túl picit) arrébb kell parkolni. És igen, a telepakolt autót ki is… kellene. Majd holnap. Rápihenünk. Egyébként is:

az, hogy meredek az utca, azt jelenti, hogy lenyűgöző hegyek közé épült települést sikerült találnom, 10 percre a tengertől. Varázslatos hangulatú kis falu, reggel majd készítek képet.

A házzal sincs semmi baj. Tényleg. Hagyományos spanyol ház. „Városi ház”, ahogy ők mondják. Két hálószoba, nappali, konyha, étkező, fürdő, tetőterasz. Hipiszupi.

Az teszi különlegessé, hogy az alapterülete kábé 15 négyzetméter. Amiből az következik, hogy a földszinten belépünk egy konyhaétkezőnappaliba, az első emeleten az egyik hálószobát leljük, a másodikon a fürdőt, a harmadikon még egy háló, és tadaaaam, már fel ér értünk a negyedikre, a tetőteraszra. Esélyesen olyan vádlim, combom, popóm lesz itt két hét múlva, mint Jennifer Lopeznek. (És, persze, akkor valószínűleg Bélának is…? …? …! hehe… 🙂 )

Bájos, kedves, meghitt, szépre öregedett házikó ám ez. Vastag, rusztikus falak, gerendák, spalettás ablakok, a tetőterasz pedig… hegyek között, a Tejút alatt ücsörögve… egyetértettünk, hogy igen, ez jó választás volt.

(Folyt. köv.)

Reggeli kiegészítés: