22. A hatalmas fekete lyuk

Az idő itt fura képződmény – említettem korábban, de most picit jobban kivesézem a témát, hiszen újra és újra meglep spanyol mivolta. Ráadásul, ahogy haladunk benne, kaotikusságának egyre mélyebb bugyraiba enged belátást. Eddig azt gondoltam (tanultam, tapasztaltam), hogy olyan – a földön élő összes ember számára egyértelmű – mértékegység, ami lehetővé teszi a tájékozódást, egyfajta szilárd alapot nyújtva az életben való közlekedéshez. Hát, úgy tűnik, tévedtem.

Amint láthatjuk, ismerik itt ugyan az óra, perc fogalmát, ám, nagyjából teljesen fittyet hánynak alapvető funkciójának. Ugyanis semmi nem akkor van, amikor. Meséltem már, hogy az üzlet, amire mondjuk kiírták a 11 órás nyitást, lehet, hogy csak délben vagy fél egykor enged számunkra behatolást. Jó esetben. Van, hogy egész nap ácsoroghatnánk az ajtó előtt, ha a közelben levő kávézó teraszán nem fedezzük fel kedélyesen cseverészve az eladót. Viszont, ha szólunk neki, hogy épp hozzá igyekszünk, már röpül is mosolyogva, nyitja az ajtót, és mindenben rendelkezésünkre áll.

Az időhöz kapcsolódó, rendszeresen használt egyéb szavak is megtévesztőek. Mint például a ‘korán’, ‘későn’, ‘hamar’, ‘sokára’. Sikamlós, megfoghatatlan fogalmak. Mint egy ‘alien’ a Mátrixban. Ülsz, nézed, és nem érted, mi az a bizonyos, fémnek tűnő, de lágy, ide-oda tekergőző, táguló, zsugorodó, majd váratlanul a semmibe tűnő lény.

A minap kertészetben voltunk. Kedves fiatalember vezetett minket körbe, megmutogattuk, hogy melyik növényeket szeretnénk hazavinni. Akadt pár kérdésünk, amire nem tudta a választ, mondta, hívjuk másnap, addigra megkérdezi. Kérdezem, mikor másnap? “Korán reggel.” – mondja ő határozottan. Én meg ennek már nem dőlök be, a bő egy hét alatt jócskán gazdagodtam tudással e téren, szóval visszapenderítem a kérdést: “Mikor korán reggel?”. Válasz, nyomatékosítva egy biccentéssel: “Reggel 12-kor.” … … … Oké, oké. Motyogtam magam elé. Nem mertem Bélára nézni, mert akkor tuti nem bírom visszatartani a bennem növekvő nyerítést. Inkább gyorsan megköszöntem a segítségét, hívni fogom reggel 12-kor, visszasiettünk a kocsihoz, és ott aztán kitört belőlünk a röhögés.

Na, és a legszebb a híres ‘két hét’… hogy az valójában mennyi, arról nincs konkrét info. Lehetetlen behatárolni. Maga “A HATALMAS FEKETE LYUK”. A legnépszerűbb időmeghatározás, aminek aztán végképp semmi értelme nincs. Jelenthet három napot, négy és fél hetet, hónapokat. Egyet biztosan nem jelent: két hetet. És mi most épp úgy állunk, hogy az asztalos az ajtót megcsinálni két hét múlva jön, a napelemes ember szigetet építeni szintén, és az internetes is két hetet mondott, hogy már szereli is. Vagyis, halvány lila f…fogalmunk sincs arról, ez mit is jelent az idő viszonylatában. Attól azonban egyáltalán nem kell félnünk, hogy mindennek következtében itt két hét múlva olyan nyüzsgés lesz, hogy nem fogunk elférni a házban és körülötte.

Fekete lyuk… itt tátong körülöttünk, és én úgy döntöttem, nem hagyom, hogy megijesszen vagy fölém tornyosuljon. Úgy állok hozzá, mint az örvényhez. Legbölcsebb, ha beleengedem magam, hagyom, hogy mélyre, magába húzzon, aztán majd ott lent, az alján úgyis elenged. Fel. Szabadulás. És egyszer csak újra láthatom a fényt. Levegőt is vehetek. Micsoda szabadság!

Szóval, az idő, ez a fura képződmény… dödöghetnék, hogy ez így képtelenség, nem lehet tervezni, kalkulálni, abszolút bizonytalanná teszi napjainkat. Ehelyett inkább élvezem a létezés időtlen csodáit. Például kávé mellett egy baráti beszélgetést. A napfényt. A tengert…

…vagy épp a mai, özönvízszerű esőt.

(Folyt. köv.)