29. Kint, kint, kint és bent

Reggelente, kávéval kezünkben már spurizunk is kifelé. Körbesétáljuk a birtokot, aztán a kedvenc padunkon ücsörgünk. Csupán vagyunk. Szavak nélkül. Így ébredezve, együtt a kuttyokkal és a természettel.

Ha lehetséges, napközben is alig-alig érintjük a házat belülről. Virágot ültetünk, köveket rendezgetünk, metszünk, gyomtalanítunk, teraszt pakolászunk… mindig találunk valami tennivalót. Ma például kerti fészert építettünk. Béla összes játékának lett így hipiszupi helye. Roppant mód örülök, mert végre szabadon mászkálhatok teraszon, kertben, házban anélkül, hogy belebotolnék ásóba, fúróba, vízmértékbe, kalapácsba, csavarkészletbe, jó hangmérnökhöz méltó precízséggel feltekert kábelekbe, fűkaszába, gereblyébe, és egyéb, számomra ismeretlen, de állítólag elengedhetetlenül szükséges ilyen-olyan ez-azba.

Amikor nagy ritkán épp semmit tennénk, akkor tuti, hogy a kuttyok gondoskodnak róla, hogy helyette inkább rohangáljunk fel és alá. Ahogy már meséltem, hajlamosak a meglógásra. Elég mindössze egyetlen figyelmetlen pillanat részünkről, és máris kerítésen kívül találjuk vagy pont nem találjuk őket.

A jobbik része, amikor mondjuk a napkeltekor érkező gombaszedő bácsikról kell lehámoznunk az örömködő, ugráló, tíz hónapos Elzát. Ez néha még akár extra parádésan is elsülhet, mint például ma, amikor nevetve, dögönyözve fogadták közeledését, ráadásul utána velünk is jót beszélgettek, felvilágosítva bennünket gondosan a helyi gombák hangulatairól. Mármint, hogy melyiké jó vagy épp mérges. Az már kevésbé kedélyes helyzet, amikor jól öltözött turisták szerető ölelésére vágyik nyakig sárosan.

A legkeményebbek Sherlock alkalomszerű elvándorlásai. Durván meg tud ijeszteni bennünket egy-egy váratlan felszívódása. Csendben, feltűnés nélkül teszi, többnyire bozótos területre ‘tévedve’. Mi meg fejvesztve, füttyögve kutatjuk, amire nulla reagálás tőle. Aztán pár perc múlva halál nyugodtan előbújik, értetlenkedő tekintetéből egyértelműen kiolvasható: „Hát ti meg mitúrótól feszültök be ennyire, amikor én csak itt szaglászgattam a százszorszépeket a kanyarban?”. Ufff…

Mint ma a fészer elkészültét, úgy vágyom én a kerítést és a kaput. Az oszlopokat Béla már megrendelte, érkeznek a héten. A drótháló rendezett kötegekben az alsó kertben pihen. Egyetlen necces rész van csupán: Robbie, az asztalos két hetet mondott a fakapura… lassan három héttel ezelőtt. Én azért bizakodom. Szerintem a hétvégére minden a helyén lesz. A kuttyok óvott szabadságáért. No, meg a miénkért.

A biztonság kedvéért azért ma újra körbemutattam nekik a birtok határait. Elmagyarázva, hogy ez itt rengetegsok hely ám kóricálásra. Lépkedtek a tövemben, figyelmesen hallgattak, épp csak nem hümmögtek és bólogattak hozzá. Kábé olyan fejjel, mint ami nekem volt, amikor gimiben a matektanár az általam soha meg nem értett harmadfokú egyenletet magyarázta buzgón. És ugye a reményhal… hátha most megértik. Igen. Hátha, lesz hétvégére kerítés.

Napunk végén – hasonlóan a kezdethez – visszatérünk a padhoz. Lehuppanunk, szusszanunk, izgatottan várva az aktuális esti mozit. Különleges filmszínház ez, kizárólag premiereket láthatunk, soha nincs ismétlés. A tegnapi annyira magával ragadott, hogy mobillal sutyiban rögzítettem, így ha akarjuk, ezt a kalózfelvételt bárakárhányszor újranézhetjük:

Mozi után végül nyomás a házba. Úgy, de úgy szeretjük az új kályhánkat, hogy bár 20 fok van idebent, mégis rendre megrakja és begyújtja Béla ilyenkor. A lángok táncának látványáért. A fényekért és árnyakért. A színekért. Az esti, bőbeszédű csendünkért… a lelkünkért.

(Folyt. köv.)