40. “Mit fogtok ott csinálni?”

Ezt a kérdést rendre nekünk szegezik ismerőseink. Nyilván, a kérdező ilyenkor arra próbál választ találni, hogy miből tervezünk megélni. Mi meg azon töprengünk, miért lehet az, hogy mielőtt Spanyolországba költöztünk, ez a téma nagyjából senkit nem érdekelt a legszűkebb körünkön kívül. Nem kaptunk ilyen típusú érdeklődéseket.

Hát, akkor most mesélek, már csak azért is, mert sokak számára lehet ismerős mindaz, ami megelőzte a helyváltoztatásunkat, mindaz, ami hozzásegített minket a mozduláshoz.

Márciusban lesz két éve, hogy a vírusnak köszönhetően egyik pillanatról a másikra lettünk ugyanazon a napon mindketten munkanélküliek. Ahogy még rengetegen rajtunk kívül. Nem elég, hogy nem folytathattuk az általunk szeretett hivatásunkat, de beköszöntött az agyagi bizonytalanság feszítő érzése is. Úgy kényszerültünk megoldani az élethez elengedhetetlenül szükséges, a vírushoz abszolút nem illeszkedő kötelezettségeket, mintha mi sem történt volna. Maradtak ugyanis a meglévő kiadások, sőt, újabbak érkeztek hozzájuk. Például meg kellett oldani az addig kollégiumban élő, vidéki városban sportoló, tanuló kiskorú stabil lakhatását. Feje tetejére állt az életünk, gyerek és barát segítségére támaszkodva bizakodtunk, hogy nem lesz ez egy hosszan tartó állapot. Igyekeztünk humorral és optimizmussal kezelni a váratlan változást, és mindent megtettünk azért, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki belőle.

Nekem könnyebb dolgom volt, hiszen a hirtelen jött extra időmennyiség lehetővé tette, hogy az addigi hobbim felé teljes erőbedobással fordulhassak. A selyemfestésnek köszönhetően így aztán anyagilag is könnyebbedhettünk. De igazából csupán túléldegéltük egyik hónapot a másik után. Viszont Béla munkája hangmérnökként fura kettősséget hozott. Hiszen nem veszett el, ugye, csak leállt. Mondták. És ott lebegett (illetve lebegtetett bennünket) a bármikor újraindulhat, folytatódhat üzenete és reménye minden egyes napon.

Emlékszem a reggelre, amikor elém állt, és azt mondta, ezt ő így nem bírja tovább, felőrli a tehetetlen kiszolgáltatottság, a felgyülemlő tartozások, a bénult várakozás. Beszélgetni kezdtünk a lehetőségeinkről, és – ahogy már meséltem régebben –, olyan döntést hoztunk, ami sorsfordító mindkettőnk életében. Költözés. És akkor már vágyunk szerint – Spanyolország.

Tenger, napsütés, meleg, színek és ízek… igen, ezek fontos szempontok voltak, de lényegében nem meghatározóak. Valós igényünk arra született a közel két év alatt, hogy a jövőben ne kelljen hasonló körülmények között vergődnünk. És a mi megoldásunk erre az, amit itt folyamatában megosztok: kevés pénzből fenntartható, az eddiginél jóval kisebb, de kettőnknek tökéletesen elegendő ház. Napelem, esővíz felhasználás, szeptikus tartály, a hidegebb évszakokban fatüzelésű kályha, amihez idén még nem (lekéstük), de jövőre már a környező erdőkből gyűjthetünk szabadon, legálisan tűzre valót. A rezsink így minimális. Tulajdonképpen a szatellit az, ami extra költséggel jár, de még ez is bőven alulmarad az otthoni mobil-tévé-internet számláinkhoz képest.

Szóval, igyekszünk olyan létformát kialakítani, amiben nem a túlélés, hanem az emberi életünk jól megélése áll a középpontban. És igen, ezért folyamatosan dolgozunk, teszünk. Minden egyes nap. Hiszen fontosnak tartjuk, hogy olyan környezetet alakíthassunk ki, amiben önfeledten élvezhetjük a pillanataink és a hely varázsát, lehetőségeit. Kőkemény meló, ám ezúttal nem az életben maradásról szól, hanem örömről, szabadságról. Számunkra ez a bőség. És a mérhetetlen elfogadás, szeretet, segítség (itt és otthonról is), amiben részünk van mióta belevágtunk. Ez mind a mi gazdagságunk… amiből merítve, töltődve aztán tovább tudunk adni. Ez az, ami megér erőfeszítést, lemondást, áldozatot, amik amúgy, tudjuk, szükségszerű velejárói még a legapróbb változtatásnak is.

És igen, vannak gondolataink azzal kapcsolatban, hogy miből származhat a jövőben bevételünk. Amikor odaérünk, mesélem majd. Ám, egyelőre engedélyeztünk magunknak egy olyan időszakot, amikor nem erről szólnak a napjaink. Úgy alakítottuk, hogy megtehessük. És megtesszük. Bízva abban, hogy mindaz, ami ezekben a hónapokban általunk körénk rendeződik, hosszú távú biztonságot, nyugalmat, harmóniát hozhat.

„Mit fogtok ott csinálni?” kérdésre hát a válaszunk: már csináljuk. Hónapok óta. Én például épp újabb selyemképpel készültem el:

És pár nappal ezelőtt nekiálltunk a naaaagy nyitásnak is. Már amikor először megláttuk a házat, akkor tudtuk, hogy ezt mindenképp szeretnénk, aztán beköltözés után valahogy elbizonytalanodtunk. Én. Talán mert elég félelmetes ezeket a hatalmas köveket mozdítani. Béla azonban határozottan nyilvánította ki vágyát szerdán: „Álljunk neki, nyissuk ki a teret.” Így hát lebontottuk a belső terasz egyik falát, hogy korláttalanul folyhasson egymásba a bent és kint. Óriási meló volt, esténként meg röhejes, ahogy kinyúlva, duóban nyögdécseltünk az izomfájdalmaktól. Viszont mindez semmiség ahhoz, amilyen boldogok vagyunk az eredménnyel. 🙂

Ilyen volt:

Alakult:

Ilyen lett:

(Folyt. köv.)