76. Ödönke

Jut eszembe, amit el is felejtettem mesélni eddig.

Már beköltözésünk napján, egy villanásnyi időre összefutottunk házunk őslakosával, a megtermett gekkóval. Majd’ frászt kaptunk, főleg én. Pedig nekem bizony jókora tapasztalatom van gekkó-szoba-ember kölcsönhatásának tartós és kitartó vizsgálatában, ugyanis amikor kislány voltam (mert voltam), Pakisztánban élve örökbe fogadtam a szobámban tanyázó cuki, apró gekkócskát. No persze, ha nem fogadtam volna örökbe, akkor is ott tanyázott volna, bőszen gyűjtögetve bendőjébe, amit épp talált.

Szerettem együtt élni vele – csudiszép, szürkés zöld, kecses példány -, öröm volt nézni, ahogy ide-oda suhan a plafonon, falakon. Szórakoztató és megnyugtató volt számomra a jelenléte. Mondjuk úgy egy hónapig. Mármint addig tartotta alakját. A kecseset. Aztán elkezdett nőni, püffedni, na és a színe!… hááát, az olyan áttetszős vörhenyesre sikeredett végül. Nem volt szép. Ellenben meglehetősen randa lett édesem. És én így szerettem őt tovább.

Erre most meg egy eleve felnőtt jószággal szembesültünk érkezésünkkor. Igen. Pont olyan, mint amilyen a pakisztáni állatkám volt. Pontosan ugyanolyan püffedt, áttetsző, vörhenyes, mutatok mindjárt képet is róla.

Az első sokk után kipateroltuk a házból, „odakint jobb lesz neked”, vigasztaltuk. Valószínűleg nem lehetett túl jó a kertben lét számára, mert nagyon hamar újra találkoztunk vele. Itt bent, a nappaliban. Ezt követően még kétszer csíptük nyakon, és tessékeltük ki, de minden alkalommal visszatért. Így aztán elhatároztuk: megtartjuk. Örökbe fogadtuk. Nevet is kapott: ÖDÖNKE.

Miközben írom ezeket a sorokat, ő velem szemben a falon rohangál. Kedvenc helye a kályhacső mögött van. Megpróbáltam lefotózni, de nem volt könnyű mutatvány, nem is lett túl jó minőségű a kép. Ödönke ugyanis száguld, mint egy formaegyes gekkó. Amolyan spanyol Villám McQueen. Megmozdulok, megemelem a kezem, hogy „mosolyogj, fotózás van”, erre ő husss, már el is húzott a vackába. Mert az is van ám neki. Békés kis zug a gerenda alatt, a sarokban, ahová elvonulhat meditálni, ha már agyára megyünk.

Szóval… bemutatom: ő itt Ödönke:

És most már elárulhatom: ő ihlette a ‘GEKKÓ’ című selyemképemet. Bizony. Mert én ilyennek látom őt:

(Folyt. köv.)